SINKÓ JÁNOS CSONGRÁDI TÁRLATA  2006. Január 22. /vasárnap

Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

 Legyünk méltányosak! Mert mégiscsak szép dolog, hogy egy napot szentelünk a magyar kultúra tiszteletére. Feltétlen megérdemli, még többet is. Hisz a mostani időkben annyiféle ilyen, meg olyan napot tartunk, hogy valósággal beleszédül az ember. És óhatatlanul meditálni kezd. Hogy mi ennyire gazdagok vagyunk? Vagy éppenséggel ennyire szegények? Mivel az áldott napokon kívül nekünk ugyanúgy léteznek mámoros éjszakáink, televény heteink, hónapjaink, vagy éveink. De valahogy mindent egy kaptafára húzunk. Mintha senkit sem akarnánk megbántani, holott az érdemi kulturáltság a belső hiányoknál, igényeknél kezdődik, majd egy hitelesebb értékrend érvényesítésével fejeződik be. Ami annyit tesz: a magyar kultúra korántsem csak egy dolog a sok közül. A francot. Ha mi valamiben jócskán szalonképesek vagyunk az Európai Unióban, azt mindenekelőtt a hazai szellemi élet impozáns eredményeiben tudjuk megragadni. S jóformán semmi másban. Elég itt most Csongrádon Losonczi Áron világhírű felfedezésére, az üvegbeton megteremtésére utalnom. Mint ahogy a szegedi Tamás Gábor neurobiológus csapata a közelmúltban ugyancsak nemzetközi jelentőségű felismeréssel rukkolt elő. Mégis azt látjuk: nálunk a kultúra a művészet finanszírozása a legkétségbeejtőbb. Bizonyára hallották: Baranya megyében, Pécsett radikálisan megspékelték, a múzeumokra fordítható összegeket. Amivel lényegében Csontváry, Victor Vasarely és Martyn Ferenc erényeit kérdőjelezték meg. Úgyhogy a magyar kultúra paradox széljárásaira akár egy hetet, egy hónapot is szentelhetnénk. Már csak azért is, mivel mélységesen igaza van Vitányi Ivánnak, amikor elmésen leszögezi: "Alapvetően nem az a kérdés, mennyi pénz kell a kultúrára, hanem sokkal inkább az. mennyi kultúráltság szükséges egy biztonságosabb, értelmesebb és harmonikusabb ország működtetéséhez." Nos, erre mind máig alig-alig tudunk valami biztatóbb alternatívát mondani.

 Ne vegyék rossz néven, hogy  elöljáróban ilyen felemás gondolatokat emlegetek. Csak ennek is most van ideje. Meg annak is, hogy a jelenlegi kiállítás kapcsán Sinkó János festőművész alkotói törekvéseiről beszéljek.

Nincs túl nehéz dolgom. Szinte pályája elejétől figyelemmel kísérem konzekvens, szorgos munkálkodását. Tudom ugyan: eredendően csongrádi származású bár festői életútja inkább a dél-alföld metropolisához, Szegedhez kötődik. Főiskolai tanulmányai után egyből ott maradhatott a Rajz-Művészettörténet Tanszéken, ahol máig is elismert tanár egyéniség. Magam is itt ismertem meg az alkotót is, s úgy érzékeltem: főiskolai környezettel egy meglehetősen igényes, inspiratív művészi starthelyzethez jutott. Nap, mint nap találkozott, beszélgetett a rendkívüli műveltségű Vinkler Lászlóval vagy a markánsabb mentalitású Dér Istvánnal, nem is szólva az érzéki poézisű Fischer Ernőről. Talán nem sokat tévedek, ha úgy vélem: Sinkó Jánoshoz az utóbbi mester állt legközelebb. Alighanem ő hatott leginkább művészi észjárására.

 Más kérdés, hogy a pályakezdő festő még nemigen bírt teljesen elszakadni a hétköznapi látványelemektől. Emlékszem: korai képein többször visszatért egy zártabb, geometrikusabb ablak vagy keretmotívum, amikhez rendszerint lágyabb drapériák és nomádabb képzetű kő- meg földtöredékek társultak. Nagyvonalú, elegáns és lírikus munkák voltak ezek, amelyek a művészi orientálódásról is árulkodtak. Aki ugyanis a zártság és nyitottság, a mesterségesség és a természetesség viszonylatait forszírozza, annak előbb-utóbb döntenie kell érdemi vonzalmai mellett. Hogy az objektívebb, tárgyilagosabb vagy a szubjektívebb, szenzuálisabb szemléletet tartja-e hitelesebbnek, fontosabbnak. Nos, a jelenlegi bemutató is sokrétűen érzékelteti: Sinkó János igazában, a természetesség és a térbeli szellemi nyitottság, mentén bontotta ki korszerű hangvételű piktúráját.

 Ami annyit tesz: az előbbi példázatokból számára a szabálytalan, bomlékony földrögök, a kopott kőanyagok vagy éppenséggel az időverte fakérgek és növényi sarjadékok lettek a legtanulságosabbak. Ne feledjük: alapvetően tömény, ősi gyökerű anyagokkal állunk szemben. Ám töredékes, archaikus és spontán természetükben mégis ott munkál a távlatosabb idő, s vele együtt a menthetetlen oszlás, foszlás és szétporhadás tendenciája. Ez elméletileg igaznak tűnik, habár a festői gyakorlat ennél jóval bonyolultabb. Már csak azért is, mivel egy korszerű felfogású művésznek a valóság motívumai mindössze csak kiindulási pontot, amolyan inspiratív eszközt jelentenek. Semmi többet.

 Annyi azonban bizonyosnak látszik: az alkotó felületein mind a motívikus, mind a szakmai és virtuális anyagszerűségnek tekintélyes szerepe van.

 Ezt a művek címadása is csak-csak megerősíti. Elvégre Sinkó János alkalmanként Ásatásokra, Leletekre, Sejtelemekre vagy Maradványokra hivatkozik. És tényleg: hajdanában Leonardo is úgy érezte: neki már csak jelentéktelen apróságok, maradványok jutottak a művészet piacán. Minthogy nemigen volt iskolázott, nemigen beszélt külföldi nyelveket. Így oda lyukadt ki, hogy neki ilyenformán rendkívül ügyesen kell sáfárkodnia a hátrahagyott maradék értékekkel. Azért említem ezt, mert a most kiállító művész történelmi helyzete némileg analóg. Előtte is megcsinálták már a számottevő figurális vagy tájképi konstellációkat, kár lenne továbbragozni ezeket. Inkább egy olyanféle analitikus, expresszív nézőszöget választott, ahonnan az emberi létezés egyetemesebb áramköre egyszerre elvont, szublimált dimenziókban és mikroszkopikus érzékiségben összegeződik. Más szóval: az abszrakt és lírai expresszionizmus sajátos tartományaiban járunk. Abban a szellemi közegben, amelyről Pollack úgy vélte: hamár a nagyvárosi lét egyre kellemetlenebbé válik, akkor magunkban kell létrehoznunk egy elviselhetőbb emberibb természetet.

 És itt a szavak már jócskán elbizonytalanodnak. Elmondhatom ugyan: Sinkó János öncélúan aligha váltogatja, bővítgeti jellegzetes témaköreit. Dehogy ő kimondottan, lakonikus, igényes festő. Egy-egy ötletét, egy-egy motívumsorát szinte maximálisan kiaknázza, s megannyi változatot formál belőlük. Ez a szakmai, művészi alaposság teszi, hogy művei hatásrendje igencsak változatos. Aki tisztes távolból méregeti képeit, az főként a változatos, dinamikus szín- és térhangulatokat élvezheti: Aki viszont közelebb megy a felületekhez, az nem csupán az anyagi örvénylések forma- és színburjánzását észlelheti, hanem a művész bravúros szakmai, technikai tudásáról is meggyőződhet. Mert itt a nagyvonalú foltok és a törékenyebb vonalak, aztán a csurgatott, visszakapart és réteges felületek rendje igazában egy festő mágust állít elénk. Innen látjuk csak ténylegesen: mennyire igaz volt Picassónak, amikor a festészetet korántsem csak a szemlélődés, hanem egyúttal a cselekvés tartományainak is tekintette. Ami aztán a nézőkre is átragad némiképp.

 Így nem árt tüzetesebben, szintetikusabban szemügyre vennünk Sinkó János megkapó vízióit. Annál is inkább, mivel előzőleg jórészt csak anyagi, materiális kötődését említettem. Mintha egy megrögzött föld- és naturafestővel lenne dolgunk. Holott szó sincs erről. Hiszen a talányos, oldott, felületkezelésnek köszönhetően az atmoszferikus, levegős és fényteli részletek is tekintélyes helyet kapnak e képeken. Természeten a markánsabb, anyagszerűbb struktúrákkal együtt. Nincs ugyan merev elkülönülés, nincsenek távlatos horizontok. Ennek ellenére átfogó érvényű, duális létképletet kapunk.

 Ami azt jelenti: az alkotó szemléletében az expresszív, gesztikus tanulságok éppúgy teret kérnek maguknak, akárcsak az impresszionista sugallatok. Ez pedig mégiscsak egy jelentős festői szublimációnak tekinthető.

 Jó lenne még szólni Sinkó János legfrissebb képalkotói metodikájáról. Például a nyomtatás, a nyomhagyás plasztikus és ősi eljárásáról. Minthogy az emberiség pont, az efféle jelhagyások révén ébredt rá a vizuális kifejezés lehetőségére. De nincs mindenre időnk. Így legfeljebb még a művész klasszikus, hagyományőrző karakterére szeretnénk utalni. Hiába készít ugyanis kimondottan elvont, lefordíthatatlan és absztrakt látomásokat, ám alkotásai ilyenképp is örömet, izgalmat, vagy megnyugvást kölcsönöznek tekintetünknek. Egyszerűen: szépek, kellemesek. Akár a hétköznapi, polgári otthonokban is üdítően funkcionálhatnának.

 Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Egyre lüktetőbb, kaotikusabb és nagyvonalúbb viszonyok között élünk. Mindenben csak a lényeget, az összefüggést és a praktikumot keressük, mivel csak így jutunk előre. Közben alig vesszük észre, hogy ily módon a valóság intim és áldott szépségei óhatatlanul elpártolnak tőlünk. Szóval: időnként meg kellene állnunk, s rá kéne csodálkoznunk a jelentéktelennek tűnő dolgokra is. Elvégre a modern létezés tere vigasztalanul sivár, egyhangú annak, aki nem érzékeli a mikrovilágok angyali és ördögi gazdagságú kisugárzását. Sinkó János míves, igényes és szuggesztív festészete talán kedvet, inspirációt nyújthat egy ilyenféle létforma kipróbálásához is.

 Köszönöm megtisztelő figyelmüket, türelmüket. Szeretettel gratulálok a művésznek, Önöknek pedig kellemes, termékeny szemlélődést kívánok.

                                                                                                      Szuromi Pál

                                                                                                      művészeti író