XX. CSONGRÁDI PLEIN-AIR NEMZETKÖZI MŰVÉSZTELEP ZÁRÓ KIÁLLÍTÁSA

Szeged, 2010. VII. 30. 19 óra

Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

 

Bárhogy is vesszük, az alkotó profilú emberek rendszerint roppant magányosak. Akad ugyan családjuk, asztaltársaságuk, baráti körük, de mindez csak a jótékony külsőségek tartománya. A képzőművészek többsége ugyanis bizonyos duális létszemlélettel van megáldva. Vagy épp megátkozva. Ők is osztoznak velünk a külvilági dolgok, jelenségek észlelésében, megfigyelésében és kommunikálásában, ám alig tovább. Minthogy a művész emberek lelkületében bizonyos belső látásnak, egyféle szubjektív rendteremtésnek is jelen kell lennie. E nélkül nem létezik érdemi alkotómunka. Más kérdés, hogy a rendteremtés képzete édeskevéset mond a lélektani, szakmai vívódásokról, vergődésekről. Arról, hogy a vérbeli művészek igen gyakran szembesülnek a vaksi sötétség, a káosz és a belső elhagyatottság riasztó érzeteivel. Elvégre innen kell kicsiholniuk a maguk jellegzetes, érdekes formai és vizuális üzeneteit.

            Miért idézem az alkotók belső, szubjektív elhagyatottságát? Főként azért, mivel egy tekintélyes múltú szellemi bázis, a Csongrádi Plein-Air Nemzetközi Művésztelep XX. kiállításán tartózkodunk. Ahol a legkülönfélébb nációk, a különféle földrészek képzőművészei oly természetesen, oly termékenyen megférnek egymás mellett, mintha a tárgyformáló kultúrák évezredes, szövevényes, kacskaringós szálai korszakunkra valamelyest összeérnének. És kedvük támadna egy jóízű, átfogó és tanulságos eszmecserére. Itt nincsenek nyelvi, verbális akadályok, a résztvevők köre lényegében egy nyelven beszél. De csak lényegében. Hisz mégiscsak mást jelent az otromba környezetpusztítás vagy a fullasztó fényözön egy lengyel üvegművésznek, mint egy indonéz vagy német alkotónak. S pont ezek a világszemléleti, kifejezési és technikai különbségek teszik valóban érdekessé, gyümölcsözővé a művésztelepi heteket. Lehet tanulni, töltekezni, netán szakmai önigazolást keresni. Az alkotók személyiségében tán ilyenkor oldódnak fel leginkább a magány, a lelki elhagyatottság korlátai. A hasonszőrű, egylényegű személyek tudniillik akarva, akaratlanul is a kollektivitás biztonságosabb kötelékeit élvezik és értékelik. Hogy együtt lenni, együtt munkálkodni igenis fontos, jó dolog. Itt válik mindenható, megváltó törvénnyé József Attila zseniális poétikai felismerése, hogy:

„Hiába fürösztöd önmagadban,

 csak másban moshatod meg az arcodat.”

Persze e mellett egyéb adományai is akadnak a művésztelepi jelenlétnek. A friss levegőjű, bukolikus és nomád karakterű környezet önmagában is megnyugtató és inspiratív hatású. Nem is szólva az oldottabb, felszabadultabb, spontánabb munkamorálról. Annál is inkább, mivel az itt serénykedő alkotók többsége amolyan sürgősségi viszonyokkal terhelt, zsúfolt városokban él és munkálkodik. Csongrád viszont a béke, az intimitás szigete. Alig néhány ember a láthatáron, azok is kedves, barátságos, jóravaló kollégák. Látszólag ugyan egy csoportos, ünnepi tárlaton nézelődünk, e kiállítás lényegét mégis a közvetlen, szókimondó és kísérletező magatartás determinálja. Az az őszinteség, amely oly gyakran hiányzik a nagyobb léptékű szabályos, hivatalos bemutatókról.

            Intimitás és széleskörű esztétikai nyitottság? Stiláris állandóság és formai mozgékonyság? Ha megfontoljuk: voltaképp e szellemi kontrasztok jellemzik a telep arculatát. Ők olyanképp korszerű, autentikus művészek, hogy többé-kevésbé fittyet hánynak korszakunk legfrissebb szemléleti kihívásaira. Tudnak ugyan a minimalista, a konceptuális vagy az elektronika által felkínált lehetőségekről, de távol áll tőlük a programszerű munkálkodás. Inkább úgy tűnik: számukra az avantgárd, neoavantgárd stiláris alapvetése jelenti a vitális, kidolgozandó nyersanyagot. Elég most csak a csongrádi együttes törzsgárdájára utalnom, amelyben az expresszív indulatú, gesztikus töltetű Volker Beyernek, Viorel Cosornak vagy Miguel Epesnek ugyanúgy tisztes helye van, mint Popovics Lőrinc és Dudás Sándor nomád sugallatú, archaikus térmágiájának.

            Tényleg: a természeti szférák kivételes ereje ezen a kiállításon is utat tör magának. Nem csupán az organikus, spontán és hajladozó formaelemek gyakori kiaknázására gondolok, hanem jóval többre. Mert az alkotók egynémelyike kitűnően ráérez azokra a réteges, transzparens mozgásformákra, amelyek az anyagi létezés legegyszerűbb objektumait is talányosan átjárják.    Sejben Lajos virtuóz, poétikus papírművei mindenesetre a materiális világ mélylélektani rezdüléseit képesek tetten érni. Tömör, analitikus térplasztikáival viszont az architektonikus létezés legősibb, legtanulságosabb formaritmusait kutatja. E művésztelepnek bizonyára ő az egyik leginvenciózusabb, legsokoldalúbb képviselője.

            Ne gondoljuk azért, hogy az energikusabb, hatásosabb expresszív és archaikus kifejezési formák minden másféle törekvést maguk alá gyűrnek. Dehogy. Feltűnő például, hogy az idei alkalommal a könnyed, vázlatszerű művészportrék is tekintélyes helyet kérnek maguknak. Éppúgy felismerjük itt Nagy Gábor, Aranyi Sándor vagy Volker Beyer jellegzetes egyéniségét, ahogy azt Tóth Kovács József elénk varázsolta. Aztán a nagyléptékű színes, figurális fotóművek, Muhamed Gaffer képei is megállítanak bennünket. Annál is inkább, mivel a premier-plános, mikroszkopikus emberlátás nyilvánvalóan betagolódik korszakunk újrealista törekvéseibe. Amint az olasz Paolo Moretto szerkezetes, kollázsos látomásai is aktuális üzeneteket hordoznak. Tudjuk, tapasztaljuk: napjainkban a szöveges és képi információk irdatlan tömkelege egyre inkább a fejünkre nő. Szinte elnémít bennünket.

            Szöveges és vizuális információk? Nem árt elmondanom: e közlési formák értelmezésében mind máig elég kaotikus és konzervatív viszonyok uralkodnak. Akkor is egyre-másra fogalmi kapaszkodókat, bizonyosságokat keresünk, amikor igazában elvont, absztrakt jellegű műalkotások kerülnek elénk. Mint például a mostani bemutatón is. Noha ez egy felesleges, idejétmúlt és hamis szokásrend. Nem merjük beismerni, hogy önmagában egy megejtően szép színegyvelegben vagy egy különös formaszövevényben is tényleges élvezet és bizonyosság lakozik. Méghozzá a látás, az észlelés és az érzelmek bizonyossága.

            Igazuk van tehát a távol-keleti bölcselőknek, amikor csak-csak rácsodálkoznak az európai emberek racionális mohóságára. Arra, hogy mi minden egyes dolgot meg akarunk fogni, meg akarunk nevezni. Mintha alig tudnánk valamit a suttogások, a csobogások és a termékeny csendek varázslatos erejéről. Holott Pilinszky János is arra tanít bennünket: ne feledjük, a csendből születik a szó, s oda is hullik vissza. És nincs tovább!

Végül szeretettel gratulálok e magvas, izgalmas seregszemle valamennyi szereplőjének. Aranyi Sanyi előtt pedig ezúttal is megemelhetjük képzeletbeli kalapunkat, mivel e művésztelep létét és autentikus működését mindenekelőtt neki tulajdoníthatjuk.

            Köszönöm megtisztelő figyelmüket, kérem, nézelődjenek, kutakodjanak.

 

                                                                                                                Szuromi Pál

                                                                                                                művészeti író

VISSZA