Picturia.

         A minap egy különös országban, Picturiában jártam. Ez a szép vidék a föld nevű bolygón terül el, valami 30.000 éve alapította két törzs, a pictorok és a sculptorok. Egyik legnevesebb lakója egy Michelangelo Buonarroti nevű teremtmény volt, aki mindkét törzs jegyeit és tulajdonságait magán viselte. A pictorok és sculptorok ma már összekeveredtek. Ne gondoljanak elefánt ormányú, vagy víziló fejű űrlényekre, olyanok ők, mint az emberek, vagyis ahogy liliputok és óriások, csak egy kicsit mások.

         Kalandjaimról napokig lehetne beszélni, ám erre most itt nincs idő. Mégis, néhány fontos tulajdonságukról beszámolok. Picturia lakóit néhány különös betegség kínozza. Ilyen például a realitis, mely gyakori rohamokat okoz és kényszertevékenységükben jelenik meg. Van foto-,szoc-,alföldi és hegyi, valamint szür-,  változata is.

         Vallásaik szerint is el lehet különíteni ezeket a kedves embereket, akik rendkívül hithűek. Vannak tehát konstruktivisták,  avantgardok, pointillisták és dadaisták. Ez utóbbiak fura dadogó nyelven beszélnek, mert nem tudják pontosan, hogy mit akarnak mondani Ezek szent helye Ta, amit Tatának ejtenek. Az egyei leghumánusabb vallás az impresszionizmus, melyet nálunk sokan összekevernek a depresszionizmussal, pedig ez utóbbi a szürrealitis egyik súlyos változata.

         A picturok külsejükre nézve olyanok, mint az átlag emberek, szellemi és fizikális termékeik azonban néha vonzzák, néha taszítják földünk lakóit. A pictort a sculptortól ősi címerük különbözteti meg, melynek eredete ködbe vész. A pictor címerén festék, a sculptorén agyag látható.

         Alkotásaik tárgya az ember és a világ, különféle nézetekben, különféle szemeken lencséken, távolságokban, kívülről, belülről, alulról, felülről és oldalról nézve.

         Kalandomat nem részletezem tovább, mert ha eljut hozzájuk netán negatív véleményem, mindannyiuk magára veszi, hiszen nagyon sértődékenyek.

         Annyit mégis elmondok, hogy picturia lakói néha külhoni kalandokba bocsátkoznak, ilyen kaland a most nyíló kiállítás is. Ennek előzményeiről szívesen beszélek, következményeit azonban nem ismerem.

         Évtizedeket töltöttem a múzeum falai között a három „T” nyomása alatt és büszke vagyok rá, hogy a hetvenes évek elején hazánkban először sikerült létrehoznom egy lektorátus mentes kiállítást „Élő galéria” néven, ami sajnos az alkotók közötti belháborúk miatt szűnt meg. Elsőként sikerült a különböző gitt és nem gitt egyesületek tagságát figyelmen kívül hagyva összefogni a város alkotóit. Ők a mainál legalább 30 évvel idősebb generáció, jó részükre már az intézmény gyűjteménye emlékezik.

         A most nyíló tárlat magjait a nyolcvanas években vetették el. Az évtized végén alakult testvérvárosi kapcsolat Darmstadt és Szeged között. Ennek létrehozásában fontos szerepet játszott Hans Beck úr, az Unió magyarországi nagykövete, Metzger úr és fia, akik egymást követve Darmstadt polgármesterei voltak, Henrik Kníes úr nyugalmazott tanfelügyelő, Müller József tanár és felesége, Szeged helyettes tanácselnöke. Múzeumunk lehetőségei szerint mindent megtett az együttműködésért, ma is őrzöm az aranycsillagos kis kék szalagot, melyet az egyezmény aláírásakor kaptam, persze akkor még kevesebb volt a csillag mint napjainkban.

         Ezt követően indult a képzőművészeti kapcsolat, melynek kinti motorja Pit Ludwig fotóművész volt, kinek emléke előtt e kiállításon is tisztelgünk. Mellette állt s mindmáig segít bennünket Liane Palesch.

         Hazai részről Aranyi Sándort illeti minden babér, nélküle a legjobb szándékok is elhervadtak volna.

         A helyszín   Mirabelle és Csongrád, a szervezők Darmstadt és Szeged.

         Az első mirabelli közösségből már csak Miguel Epes, Volker Beyer és Aranyi Sándor van közöttünk, Lázár Pál az 1990 évi tábor egykori résztvevője már nincs közöttünk. Kevesen ismerik az igaz anekdotát: Pit Ludwig azt kérte tőlem, keressek néhány olyan fiatal művészt, aki beszél németül vagy franciául, esetleg angolul. Tisztességesen körbeszaladtam, kettőt találtam akkor még enyhén hézagos német tudással.

         Most a 18. tárlatot nyithatom meg köszönve a megtisztelő felkérést. Nem tisztem a résztvevők teljesítményének bírálata vagy egyenkénti méltatása. Tegye ezt meg a szakértő közönség, önök, akik jószerivel mindnyájukat ismerik, szeretik.

         Abban a hitben, hogy a közel húsz év munkája nem volt felesleges, hogy gyümölcseit még nemzedékek élvezhetik, hogy a történelem nem úgy alakul mint hatvan éve, hanem a boldog béke évei szállnak Európára, és az egész világra, melyek alatt Picturia lakói is nyugodtan gazdagíthatják a világ kultúráját.

Szeged-Budapest 2008 augusztus 1.

                                                                           Trogmayer Ottó

Elhangzott a Plein Air’08 XVIII. Nemzetközi Alkotótelep záró-kiállításán Szegeden a Tanszéki Galériában 2008 aug. 1-én 19 órakor.