Hemrik László:

Kő-fény-áradat

Kérdésem volna, vajon mi az oka annak, hogy a kő, a dolog maga, a róla alkotott fogalom és a fogalmat jelölő szó, oly elementáris része a szellemi kultúrának? Miképpen válhat szellemivé a tökéletesen önmagában való? Vagy a kérdésben már benne is a válasz? Éppen ezért. A szellem azért kebelezi be, sajátítja ki, mert annyira eltérő lényege szerint. Csodálja a lélek ezt a tökéletesen zárt, a világról s önmagáról mit sem tudó, világalkotó kiterjedést, a „puszta dolgot”, ahogy Heidegger nevezi az önmagában nyugvó gránittömböt, „ami körül a tulajdonságok összegyűltek”. A kőhöz először a természet nyúl, hogy aztán kavicsként a gyereke kezébe adja. A gyermek egyszerre köt barátságot a kaviccsal és a fűszállal. Ezt a mély, érzéki viszonyt viszi tovább a szobrász, és igyekszik versenyre kelni a nemes ellenféllel. De képes lesz-e, a természet műtermében született formáknál tökéletesebbet alkotnia, miközben évmillióévek nem állnak a rendelkezésére? Minden esetre megpróbálja, és egy jó szobrász, ilyennek gondolom Popovics Lőrincet is, munkája során mindig a natúra mesteren tartja a szemét, no, meg az időn. Ha kővel dolgozik az ember az idő szorítása szinte kézzel fogható. Egy kőszoborra nézve nemcsak a térformákat, hanem az időt is látjuk. Így lesz időbeli művészetté a szobrászat. (Zárójelben jegyezzük meg: minden szobrász, aki soha nem fogott a kezében hidegvágót, az is a kővel dogozik.) Ezért van az is,  hogy Popovics minden egyes munkájában megkísérli az egyedi mű mellet újraalkotni a szobrászatot magát. Eleven, egyszerű, biomorf formák után kutat, olyan ősi, egyetemes motívumokat, szimbólumokat kelt életre, melyek képesek a nemes anyagba zárva, totalitásában megragadni az emberi a létezést, az emberi kultúrát, benne a történelmet és a művészetet. És, ha művészet, akkor érzékiség. Nincs olyan művészeti ág, talán csak a tánc, amelyben ily közvetlenséggel nyilvánulna meg az érzékiség, és a szobrász, aki ennyire hisz az érzéki felületekben, mint Popovics, a legtisztább, a legemelkedettebb erotikával telíti, a teremtésben fogant plasztikáit.

E permanens reneszánszban lép be Popovicsnál az üveg, ami, úgy illeszkedik a kőhöz, mint az emberi szellem az anyaghoz. Fény-áradat, mondja a kiállítás címe. Popovics kövei a felületük megmunkáltságától függően szórják szét avagy nyelik el a fényt. Az üveg bonyolultabbá, strukturáltabbá teszi ezt a viszonyát. Új, izgalmas, másodlagos minőségek jönnek létre általa. Olyképpen ahogy Wallace Stevens írja A szikla című versében: „Új érzékek születnek az értelemmel.”

Ezzel az új, másodlagos minőséggel foglalkozik Aranyi Sándor is, aki nem fotográfiákat, fényrajzokat, hanem fényfestményeket készít digitális kamerájával. Aranyi a fotográfia fordulatokban gazdag történetét bonyolítja tovább. Azokhoz az „új piktoralistákhoz” tartozik, akiknél nem a valóság reprodukálása, hanem a világ esztétikai átírása lesz az elsődleges cél. Aranyi számára nem az objektív előtt felbukkanó dolog lesz érdekes, hanem a dologról való „beszéd” lehetősége, a művészi érzékenység megmutathatósága. 

És, ha belekapaszkodunk a kiállítás címébe, akkor azt is mondhatjuk, Aranyi az objektív előtt folyamatosan áramló dolgok kibeszélésére tesz kísérletet (az áramlásba besegített a tavaszi tiszai nagyárvíz is), melyben egyszerre kapnak szerepet a többszörösen összetett, illetve az intim részleteket feltáró kompozíciók. Hatalmas ívet járunk be a képei segítségével. A női test árnyjátékairól egy mélyen barázdált, rusztikus aggastyán ajtóig jutunk, onnan egy áttetsző szerkezetű modern épületig, majd egészen a felhőkig, és le egy szomorúszép décollage-ig,  majd a rozsdával, penésszel megfestett fémfelületekig s végül a kövekig. Kissé átfogalmazva a heiddegeri félmondatot, a képeken keresztül visszatértünk a puszta dologig, a kőig, ami körül a fény oly magával ragadó árnyalatokban összegyűlt.

Biztos vagyok abban, hogy Popovics Lőrinc plasztikái és Aranyi Sándor fényfestményei egészen közel visznek bennünket a miképpen válhat szellemivé a tökéletesen önmagában való kérdésünk megválaszolásához.

(Fény-áradat – Aranyi Sándor és Popovics Lőrinc kiállítása a Duna Galériában – augusztus 6-ig)