Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 Engedjék meg, hogy emlékezetükbe idézzem, mit írt egy fiatal festőről közel két évtizeddel ezelőtt a Művészet című folyóiratban Szuromi Pál:

"…induktív eljárás szerint alakítja dekoratív színezetű piktúráját, mely a természetelvűség és az absztrakt felfogás határmezsgyéjén mozog. Látható: az érlelődés stádiumában van az alkotó, s csak a jövő dönti majd el, mire képes igazában."

Ma már tudjuk mire képes Aranyi Sándor, a kitűnő festő - mert róla szóltak az idézett sorok. Különös látomások, filozófiai mélységű, rendteremtő és rendhagyó képek alkotására. Aranyi a Nap felé emelkedő Ikarusz szemével lát, azt látja, amit az égre szálló madár.

A levegőégből tekinti földi dolgainkat. Ezért derűsek fényben megmártózó festményei. Aranyi a fény szerelmese! S ez a szerelem vétkes abban, hogy ma itt egyetlen festményét sem láthatjuk.

Aranyi időlegesen elpártolt a vászontól s a festőecsettől. Akvarell s olajképek helyett fényfestményeket alkot. Új munkaeszköze az objektív. De vajon, valóban "objektív"-e Aranyi kezében ez a tárgylencse, vagy inkább egy sajátságos, szubjektív segédeszköz, mellyel új távlatokból, újszerű felbontásokban látja és láttatja materiális világunkat. Különös képeket látnak ma itt. A tárgyak, a természet, az anyag lelkének portréit, a megállított pillanat fénnyel írt költeményeit. Csak az tudja így ábrázolni a valóságot, aki minden megszokottól eltépi magát, a szavak kiüresedett jelentése mögött pedig meglátja a transzcendentális felé mutató lelket. Aranyi az anyag lelkébe lát. Ezért nemesednek fotói fényfestményekké. Alkotásain a valóság égi mása jelenik meg s így lesz nála a fényképírásból fényköltészet.

De átlépi ezzel a Szuromi által már korábban jelzett természetelvűség és absztrakt között húzódó keskeny határmezsgyét? Úgy vélem: nem! Fényfestményei nem a szokásos számítógépes vagy előhívásos manipulációk termékei. Mind a valóság egy-egy szeletét mutatja be, oly módon szemlélve képei tárgyát, ahogy együnknek sem jutna eszébe. Őt ugyanis nem maguk a dolgok, hanem a dolgok mögött rejlő titkok érdeklik. Ezért hajol le képei tárgyához, ezért szemléli őket olyan közelről, ahonnan már eltűnik a nagyképű, magabiztos egész s a sebezhető részletekből felsejlik a tárgyak lelke. Mert Aranyi észreveszi ezt a megbúvó lényeget, amit mi mindannyian nézünk, ám mégsem látunk meg. Így válik számára s fényfestményei által számunkra is világegyetemmé egy presszóasztal, s filozófiai tankölteménnyé egy málló vakolatú faldarab.

Filozófiai látomás, játékos meditáció keletkezésről és elmúlásról a Bújócska című sorozata is. Az emberi sorsról vall a Genezis kusza gomolygása, mely rendteremtő, ám végzetes Párkák után kiált, hogy majd az Időrétegek megfakultával az idő rabul essen s az Apokalipszis látomásá- ban a renddé kövült világ az elmúlásban, oldódjon fel.

Pesszimista lenne Aranyi? Nem hiszem! Éppen csak annyira az, amennyire illik a XXI. században. De világos, égő színeivel hamar eloszlatja a borongó, barna pesszimizmust, a lila bánatot, a XX. század még mindig ránktelepedő keserédes emlékeit, és vidáman játszani kezd a Mindenséggel. Talpáról a fejére állítja a Pont du Garde-ot (Impresszió). A Kaleidoszkópban szétzilálja, majd összerakja a valóságot és megalkotja a Darmstadti triptichon profán, ironikus misztériumát.

Aranyinak a történelemhez is van szava. A Rétegek egymásra toluló zárt fegyelme József Attilát idézik: "akár egy halom hasított fa hever egymáson a világ". Ezt igazolja Róma köveinek márvány-hideg tárgyilagosságú három képe is, mintegy sugallva: sic transit gloria mundi. S lezárva e tételt Róma macskakövei kék-fehér fényes derűvel hirdetik: a történelem halad, ám az utcakő marad.

Aranyi bravúrosan ragadja meg a mozgást. A megállított időben fogva tartja a fények és vonalak izgatott lüktetését. Így kelnek buja táncra a Bolero című kép színei, vonalai és így tapasztaljuk meg a Villanásban a természet kiszámíthatatlan, pusztító őserejét.

Aranyi Sándor fényfestményeinek színeiről is képszerkesztéséről hosszú tanulmányt lehetne írni. Konstruktív című képéről ezt Szuromi Pál meg is tette a Tiszatájban.

Ám tanulmány helyett végül hadd szóljak a sok alkotás közül még a finom lírával ábrázolt, puha-pihe asszonyi testtájakról (Dombvidék, Dűnék, Pihék, Rejt-éj, Homage Nemes Lampert). A női formák e sajátos fragmentjei magához Gaiahoz, Földanyánkhoz intézett fényköltemények, melyek felfedik a titkot: életadó bolygónkat miért is nevezzük Anyaföldünknek.

Ha végig nézték e kiállítás fényfestményeit, álljanak meg egy pillanatra a bölcs iróniával megfogalmazott Szemed fénye című önarckép előtt és kacsintsanak össze vele: igazad van Sanyi! Minden nyűgével, nyavalyájával együtt, mégiscsak gyönyörű bolygó ez a Föld. E fésületlen gondolatok jegyében nyitom meg Aranyi Sándor kiállítását.

Elhangzott Aranyi Sándor „Fényfestmények” c. kiállításának megnyitóján 2005 12. 08-án Szegeden a B Galériában. (Bartók Béla Művelődési Központ, Vörösmarty u. 3, megtekinthető 2006 január 7-ig) A kiállítást megnyitotta Sándor János rendező, kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész