Elhangzott: 2012. március 16-án Szegeden a Reök-ben

A HÚSZ ÉVES SZÖG-ART KIÁLLÍTÁSA

Szeged, REÖK, 2012. március 16 – május 6.

  Egy művészcsoport, egy regionális művészeti szerveződés kiállításának megnyitója alkalmából Magyarországon mintegy negyedszázada menetrendszerűen el kell mondanunk, hogy ez nem volt mindig így: a magyar művészeti élet társaságai a két világháború közötti virágkor után csak 1990 körül, majd az ezt követő években szerveződhettek újjá. A szocializmus évtizedeiben a különböző szervek szoros ellenőrzése mellett létrejöhettek ugyan formális művészcsoportosulások, de hivatalos formában nem létezhettek és nem működhettek. Mások voltak a célok és az eszközök – és mások voltak a küzdelmek – a diktatúrában, és megint csak mások a demokratikus berendezkedés, a szabadabb társadalmi viszonyok között. Ennek eredményeként aztán mintegy húsz évvel ezelőtt, az ún. rendszerváltás után földindulásszerű szerveződés indult meg: különböző ágazatok, technikák, műfajok alkotói hozták létre művészeti társulásaikat, és a vidéken élő alkotók különböző városi és megyei keretek között megszervezett, vagy kisebb közösségi csoportokba tömörültek. Ebben a folyamatban született meg a szegedi, illetve a Szegedhez szoros szálakkal kötődő képzőművészek SZÖG-ART Művészeti Egyesülete is 1991-ben, hogy aztán az 1992-es bejegyzését követően hivatalosan is megkezdje tevékenységét.

  Az indulásakor huszonkét alkotót összefogó egyesület mögött immár húsz esztendős múlt áll, és az élet kíméletlen rendje szerint több művész, így Dér István, Fischer Ernő, Kass János és Lázár Pál festő-, illetve grafikusművész napjainkban már nem gyarapíthatja tovább életművét, s így alkotóútjuk, munkásságuk, művészetük a csoport által is írt, már lezárt művészettörténet részévé vált. Annak a művészeti történetnek a részévé, amely az aktív csoport-működés révén formálódott, s amelynek vezérelve a kezdetektől a rendkívül rokonszenves „független, önálló szellemi műhely” létrehozásának és fenntartásának határozottan kinyilvánított szándéka volt. Ezt a szellemet nem volt könnyű életben tartani az elmúlt két évtizedben: bizonyítja ezt az is, hogy számos, a SZÖG-ART-tal együtt, egy időben alakult egylet, céh, egyesület, társaság, szövetség már régen megszűnt, vagy működése névlegessé vagy formálissá vált, elfelejtődött. A SZÖG-ART – és ez a magyar kulturális-művészeti viszonyok, az egyre romló gazdasági feltételek között méltán minősíthető kisebb csodának – nemhogy fennmaradt, hanem továbbra is hallatlan intenzitással működik: rendszeresen fellép kiállításokkal Szegeden, csoportos tárlatokkal bemutatkozik idehaza és a magyar határokon túl is, vendégművészeket hív meg, cserekapcsolatokat éltet, művésztelepeket szervez. És mindezt úgy, hogy a művészcsapatban, a tagok között nincsenek változások, a gárda névsora a megalakuláskor kialakítottal azonos, így feltételezhetjük, hogy a csoport tagjait valamilyen furcsa, tulajdonképpen érthetetlen, napjainkban igencsak ritka belső béke és egyetértés fogja össze.

  Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a csoport tizenötödik születésnapjára rendezett kiállítást is én nyithattam meg 2006 januárjában a Kass Galériában. Akkor azt hangsúlyozhattam, és most is elmondhatom, hogy a regionális szervezőelvből következik, hogy a Szegedhez kötődő művészek társulatának tevékenységét az ágazati-műfaji-technikai változatosság jellemzi: a túlnyomórészt festőművészek-alkotta SZÖG-ART Egyesületben munkálkodnak szobrászok és grafikusok is, s mellettük egy iparművész, egy üvegművész is tevékenykedik. Ugyancsak a csoportösszetétel analizálása során állapítható meg, hogy a nagy öregek, az idősebb generáció alkotói mellett a szerveződésben elsősorban a középnemzedék alkotói vesznek részt, és mint korábban is elmondtam, most újra leszögezhetem, hogy hiányoznak, nagyon hiányoznak a fiatalok: meggondolandó, hogy a csoport hosszú távú

működése érdekében nem kellene-e az ifjabb generáció sorából új tagokat toborozni és felvenni – úgy vélem, hogy minden tekintetben megpezsdítené ez az aktus a csoport működését, és ezáltal új perspektívák nyílhatnának meg. És a tagok számából, ágazati és műfaji vonzódásából, az alkotói törekvések sokrétűségéből és sokirányúságából következik, hogy a csoport működésének esztétikai összképe, a műhely alkotói profilja változatosan gazdag, s ezért nem lehet a művésztársaságot, a csoportot általánosan jellemző művészeti jegyet felfedezni. Egymás mellett, egymás szemléletét, esztétikai eszményeit, elveit tiszteletben tartva dolgoznak egymás mellett a természetelvű és az absztrakt, a figuratív szemléletű és a nonfiguratív formanyelvet éltető alkotók, van, aki inkább a hagyományra, és van, aki inkább az újításra, a kísérletre, a progresszióra szavaz. Ebből eredően tradicionális kompozíciók és rendhagyó munkák egyként fellelhetők kollekcióikban, de akár a tradíció, akár a megújító alkotói szándék a meghatározó, a művek együttesét összefogja valamifajta mértéktartó, visszafogott, megfontolt, korszerűségre törő attitűd: a sablonok, a megszokottságok elvetése ugyanúgy természetes, mint a szélsőségek kerülése.

  Öt évvel ezelőtt is Tímár Árpád művészettörténész eszmefuttatására hivatkoztam, aki az 1920-as, 1930-as évek magyarországi művészeti szerveződéseit vizsgálva állapította meg: „A művészegyesületek nagy száma azt bizonyítja, hogy a művésztársadalom minden szempontból megosztott és mobil volt. A célkitűzésükben, tevékenységükben kimutatható sztereotípiák viszont arra engednek következtetni, hogy nagyjából hasonló gondokkal, problémákkal küszködtek. … A művészszervezetek tevékenysége legáltalánosabban a művész és közönség, a mű és társadalmi befogadója kapcsolatának megteremtésére, javítására és rendezésére, a művészet társadalmi és anyagi bázisának kiépítésére irányult a kedvezőtlen és egyre súlyosbodó gazdasági viszonyok közepette.” Nos, a párhuzamok adottak: a jelenkori, a vizuális művészetek szempontjából a mélyponton egzisztáló gazdasági viszonyok közepette a megosztottság, a gondterheltség tényezői ugyanazok és ugyanolyanok, a célok és a tevékenységformák a csaknem száz évvel ezelőttiekkel azonosak: a jelenkori magyar művészeti élet összképét is a szétaprózott csoportérdekek érvényesítésének jelenségei uralják. Jelen helyzetben csupán a művészet ethoszát védő és képviselő, a művészi minőséget reprezentáló olyan műhelyek munkálkodásában bízhatunk, mint amilyen a SZÖG-ART Művészeti Egyesület – ezért is kívánom, hogy a megalakuláskor megfogalmazott célok és elvek szellemében – szegedi gyökereihez ragaszkodva, a hely szellemiségét ápolva – őrizze meg függetlenségét, dolgozzon önállóan és hogy legyen továbbra is szellemi műhely. Hogy újabb évtizedeken át végezzen sikeres, szép műveket termő műhelymunkát, és őrizze meg kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolatait a közönséggel, a befogadókkal. Ebben a reményben ajánlom figyelmükbe a húsz esztendős SZÖG-ART Művészeti Egyesület ünnepi kiállítását.

                                                                                                                                                                   Wehner Tibor

                                                                                                                                                                művészettörténész